Néha nem kellenek szavak, mert beszél helyettünk a csend. Egybekapcsolódó tekintetünk elmondja azt, amit érzünk. Mégis van úgy, hogy fáj a szótlanság, hogy nem érzem már a varázslatot, hogy a csoda, amit ketten éltünk meg- hamissá válik... Egy pillanatra lehunyom szemem, csak a szív szavára figyelek, azt súgja, még szeretsz. Így a kétségeket holnapra hagyom…
Szeretek Vele lenni.
Egybeolvadni Vele.
Amikor testünk eggyé válik.
És a külvilág megszűnik körülöttünk.
Csak kettőnkre zárul.
Csak Ő és Én.
Mi ketten.
Amikor a szeretkezés párája betölti az egész szobát.
Kéjtől remegve, hangosan felnyögni.
Szorosan magamhoz ölelni.
És a fülébe súgni azt a tiltott szót...
Szeretlek.
Miért van az, hogy közel érzel magadhoz valakit, mégis eltávolodtok? Miért van az, hogy nem kell, ha van, de megdöglesz nélküle és ott él benned mindig a vágy, nagyon mélyen érte, de tudod, hogy nem helyes és más a fontos, másra kell koncentrálnod és ez az érzés ritkán tör elő, de akkor feltépi a sebeket, és nem tudod miért van ilyen hatással rád, vagy milyen következménye lesz, nem akarsz engedni, de vannak gyenge pillanatok, mikor bizony a szíved megszakad..
Fáj, hogy nem lehetek vele! Fáj, hogy NEMET kell mondanom neki. Fáj, hogy elkell felejteni. De bármennyire is fáj tudom, hogy ÍGY lesz jó NEKEM!
Amikor azt hallod, "erre nincs időm", mindig tudd, hogy azért nincs ideje rá, mert nem tartja annyira fontosnak azt a valamit, hogy időt szánjon neki... Hiszen mindenkinek csak arra van ideje, amire időt szakít magának, és mindenki csak arra szakít időt, amit fontosnak tart!