Valaki egyszer azt mondta: ha valakit igazán szeretsz, engedd el. Ha visszajön hozzád, örökre a tied marad. De ha nem, akkor soha nem is volt igazán a tiéd!
Útjaink észrevétlenül, véletlenül futottak össze, s egy pillanatra talán összeforrtak, de most szétválnak és lehet, hogy soha többé nem keresztezik egymást. A találkozás pontja viszont mindig megmarad:- kinek jelentéktelenül, -kinek feledhetetlenül.
Van, hogy fázom s didergek. Messze vagy tőlem, s nincs elég időd, hogy utolérj. Testemre fagynak a kósza könnyek és dermednek az álmaim! Mikorlátlak Szerelmem?
Éltetett az a hamis ábránd, hogy ő még szeret. Nem érdekelt, hogy mit mondtak mások. Nem hittem nekik. Nem akartam elhinni, hogy többé nem látom a mosolyát, nem hallom a hangját, nem ölelhetem magamhoz és nem csókolhatom meg. Ha elhittem volna azonnal megöl a fájdalom. De nem hittem el, így apránként ölte ki a szívemet. Lehetett volna másképpen? Igen, lehetett volna. Ha foggal-körömmel harcoltam volna érte… Ha ordítottam volna vele, hogy nem teheti ezt velem… Ha nem lettem volna annyira dacosan büszke… Ha magamhoz láncoltam volna… Akkor talán még mindig itt lenne velem. Csak kérdezem én milyen kapcsolat lett volna az? Én halálosan szeretem, de tudom hogy ő csak kedvel… Milyen lett volna minden nap azzal a tudattal felébredni, hogy bármikor magamra hagyhat? Lehet, hogy most fájdalmas így, és még az is lesz egy darabig… De hiszem azt, hogy az élet nem véletlenül állított ekkora fájdalom elé… Hiszem azt, hogy ez még hasznomra fog válni. És ha visszakapom a szívem, vigyázni fogok rá-többet senkinek nem engedem meg, hogy összetörje. Senkinek.
Legszívesebben kikaparnám a szemedet, de tudod megérdemled hogy mindennap a tükörbe keljen nézned.